Mustra

Bő 10 napja, kedves gasztroblogger cimborától hozott kis csomagot a posta, mindenféle füstölt disznósággal. A post kicsit megcsúszott, lévén meg kellett várjam, hogy megfelelő kenyér kerüljön a házhoz, ami várvölgyi Torma Béla úr Szent Antal kenyere formájában meg is érkezett. Igéretemhez híven tehát, beszámolok a benyomásaimról. A pakk a következőket tartalmazta:
- angolszalonna két szeletben, kb. 15 dkg,
- füstölt hátsó sonka kb. 20 dkg, ez is két szelet
- vékony kolbász kb. 10 dkg – egyben :)
- vastag kolbász (vékony szalámi?) ’lógatós vége’ kb.10 dkg, egy tesztelésre pont (bőven) elég.
A származási hely behatárolását ’megkönnyítendő’, álljon itt levélváltásunk részlete:
NP: … még mindig csak szemmel és orral teszteltem, ezek alapján nagyon vonzó az anyag.
Két kérdés, mielőtt hülyeséget írnék róluk: a sonka mangalicának tűnik, az angolszalonna is az? Nyírség/Szabolcs van a születési bizonyítványukba írva?...
H: … mobilról vagyok, szal röviden. Nem mangalica, szarmazas heves, de ebben nem vagyok 100%ig biztos…
NP: … kössz, ezexerint nem "hazai".
H: … ez egy trukkos dolog. Ugyanis a szuleim miota nyugdijasok hevesben elnek. Egertol 25 km-ra, viszont gyerekkoromban nagyanyamnal vagtuk a disznot a nyirsegben, en pedgi dunaujvarosban nottem fel, mikozben apam somogyi:) szoval nem egyszeru, de mindenkeppen hazai, mert a gyermekkorom izei alapjan keszult a fuszerezes.:)
Hát, ezzel sokkal okosabb nem lettem, de ha szabad kolbászra ilyet mondani, ezek szerint ökumenikus fűszerezésű…

Kezdjük a felsorolás rendjében, tehát
angolszalonna:
(tényleg, az angolszalonna hogy van angolul, simán english bacon, vagy ebben is trükk van, mint ahogy a franciakulcs a galloknál clé anglaise?)
Vagy csak Leiter Jakab fordítás, hiszen nem is szalonna, hanem valójában bőrös füstölt karaj.
Mindegy, koncentráljunk a lényegre.
Bőre nagyon vékony, az érett zsírréteg kb. egál a hússal, amely kellően száraz, szivárványos metszfelületű. (diára fotózók Newton gyűrűnek ismerik a jelenséget, amikor a film és az üveglapka közé levegő szorul, kb. ilyen látható itt is.)

(Közben megtaláltam Malackaraj ide vonatkozó postját, tessék majd elolvasni!)
A darab kis mérete miatt nehezen tudtam rostokra merőlegesen vágni, végül is egy paradicsomszeletelő késsel sikerült.
Tudvalévő, hogy az angolszalonna rostirányban vágva kimondottan rágós, a tesztanyag sem hazudtolta meg a tételt. Hanem szabályosan szelve elomlik a szájban, minden részében kellően, de nem túlzóan sós. (Ham and eggs első tagjaként is jól teljesített).
sonka: szintén nagyon vékony bőr, a hús-zsír arány 4:1, a zsír íze érett, mandulába hajló, a bőr a sárgaborsó főzőlevében fél óra alatt haraphatóvá puhult.
A hús márványosan zsír-eres, vékony szeletben olvad a szájban, és rosttal párhuzamosan szelve is könnyen elrágható. (trükkös darabot kaptam, akkor párhuzamosak a rostok, ha lapjában vágom,)
Sózottsága jól eltalált, extra fűszert sztem nem kapott pácoláskor, de nem is hiányzik.
Miként az angolszalonna, ez is gondosan füstölt, a hús mély rózsaszíne egyenletes. Fában csak az élő erdőben vagyok otthon, így aztán a füstölésre használt anyagot meg nem mondom, legfeljebb azt, hogy mivel nem. Azért gyanítom, az alap a bükk, és a kolbásznál talán használtak vadcseresznyét is, de ez nem biztos. (Legjobban kenyér nélkül, magában, hónapos retekkel ízlett).
Vékonykolbász:
Erről már csak emlékezetből írok - a többi írás közben itt van mellettem. Inkább gyulai jellegű, nélkülöz minden fokhagymát, talán leheletnyi őrölt kömény volt benne, szép színű, édes fűszerpaprikával. Kellően száraz, de nem kiszáradt, a hús elég zsíros, hozzáadott szalonna nem látszik, idegen anyagtól (mócsing, porc) mentes.
Vastagkolbász:
Alighanem ugyanaz a kolbászmassza másik fele, enyhén csípős paprikával, és bőven fokhagymával, továbbá - bár lehet, hogy megcsalnak az ízlelőbimbóim - felsejlik egy édeskés fűszer íze is, amit kapásból nem tudok hová tenni, talán az araboknál éreztem ezt a merguezben. (tetézve a bajt, MM tormával, erőspaprikával ettem, könnybe is lábadt a szemem...)
Összességében: gondos kezek míves munkája, a gazda megérdemli, hogy amihez nyúl, az sikerüljön, ööö…és ha készül disznósajt, azt is szívesen megkóstolnám egyszer.
(A képen szerepel egy ’kakukktojás’ - friss füstölt kolbász - arról szándékoltan nem írok, a tulaj megkért, hogy ne kommentáljam, honnan származik. Annyit azért juszt is elmondok, hogy hibátlan az is.)

Gombócok

nemsokára! :)

A savanyú tüdő,

főleg ha borjúból származik és zsemlyegombóc adatik melléje, ma is kedvenc tízórai eledele a vendéglőkben sörözgető emberiségnek. Szeretik a vendégek, mert jól elkészítve valóban ízletes dolog, és szeretik a vendéglősök, mert fűszeres és savanykás jellegénél fogva erősen kívánja a sört, miért is a publikumot könnyen meggondolatlanabb költekezésre csábítja.
De nem csak tízóraira és nem csak előételnek, hanem önálló vacsora-, sőt ebédfogásnak is alkalmas a savanyú tüdő – népiesen és régi pestiesen „pájsli” – különösen a mai egytálételes, csütörtöki napokon. És nem csak a vendéglő étlapot gazdagítja, hanem a családi étrendeken is gyakran szerepel, mert a házi tűzhely melegénél is kitűnően elkészíthető. Bár jól tudom, vannak olyan férjek, akik azt állítják, hogy jó savanyú tüdőt csak kocsmákban lehet enni.
Magunk közt szólva, úgy gondolom, hogy ez esetekben inkább csak amolyan férji ravaszkodásról van szó, mely időnként egy kis sörözési kimenőt akar biztosítani. Az az érzésem, hogy a férfiúi szolidaritásnál fogva tulajdonképpen hallgatnom kéne, mégis győz bennem az ínyesmesteri kötelességtudás, kénytelen vagyok tehát kijelenteni, hogy ennek a több felől hallott állításnak semmiféle komolyabb alapja sincs.
Igenis, a savanyú tüdőnek otthon is olyan jól kell sikerülnie, mint a legjobb vendéglőben vagy a legkedvesebb kiskocsmában. Csak éppen hogy lehetőleg pontosan be kell tartani az itt következő szabályokat:
A borjútüdőt (vegyük hozzá a szívét is) tisztára mossuk, és sós, zöldséges vízben, melybe egy-két babérlevelet és néhány szem egész magyarborsot is tettünk, megfőzzük. (NP: a tüdőt célszerű több darabba vágni, mert egyben hagyva főzéskor jelentősen megnő a térfogata – „kinő a fazékból”) Mikor kihűlt, kivesszük a léből, gondosan kivagdossuk belőle a benne található porcos hörgőket-csövecskéket, s a többit vékony szalagokra vágjuk. Egészen apróra vagdalunk valamelyes zöldpetrezselymet és egy kis fej vöröshagymát, melyekhez némi majoránnát is teszünk. Mindezeket összekeverjük egy kiskanálnyi szardellával és ugyanennyi mustárral.
Mindezek után jó barna rántást készítünk, melynek zsírjában egy kicsi porcukrot is pirítunk. Hozzákeverjük az előbb leírt fűszeres vegyüléket, meghintjük egy késhegynyi nemes-édes paprikával, egy pillanatig együtt pirítjuk, majd megfelelő mértékre felengedjük azzal a lével, melyben a tüdő főtt. Folytonosan keverjük, miközben kissé megborsozzuk, és egy-egy kanál jó borecettel és citromlével savanyítjuk. Egy ideig forraljuk, s most beletesszük a fölvagdalt tüdőt és szívet, s az egészet húsz-huszonöt percig főzzük mérsékelt tűzön. Mikor készen van, pár kanál jófajta tejföllel ízesítjük, és még egyszer felforraljuk. Nem szabad hígnak lennie, de túlságosan sűrűnek sem, a szabályozásra mindig maradjon elegendő a főző léből.
Tálaláskor a vendéglőkben rendesen megöntözik pörköltszafttal. Otthon ez nemigen szokott készenlétben lenni, de módunkban van egy kis füstölt szalonnát csordítani, reszelt vöröshagymát vetni bele, megfonnyasztani, megpaprikázni, majd némi vízzel megszaporítva fedő alatt párolni, s a pörköltlé problémáját is megoldottuk azok számára, akik erre feltétlenül súlyt helyeznek.

A háziasszony, aki mindezt megtartja, a legjelesebb vendéglőével is sikerrel mérkőző savanyú tüdővel fog szolgálni igényes férjeurának, csak el ne felejtse, hogy a hozzávaló könnyű, omlós zsemlyegombócot zsírban pirított s apró kockákra vágott, nem pedig vízbe áztatott zsemlyéből készítse s forró tejfeles zsírban jól megforgassa.
És el ne felejtsen még személyenként egy-egy tükörtojást, magyarul helyesebben ökörszemet helyezni a tálban várakozó savanyú tüdő tetejére feltétnek, valamint azt se mulassza el, hogy mindenkinek egy-egy citromnegyedet is bocsásson rendelkezésére, mert a kocsmai hagyományokhoz ez is hozzátartozik.
Hogy azután egy pohár jó friss sör tetőfokára emeli az otthoni fehérasztalnál ily módon kifejlődő vendéglői hangulatot, ez ugyebár magától értetődik!

A zsemlyegombóc megér egy külön postot, legközelebb azt vesszük górcső alá. (biztosan nem egy év múlva, mert kedvnek eddig sem voltam híján, csak az a fránya idő...)

/fotó: Matula Magazin/